Művészettörténet órán találkoztam először ezzel a képpel, később kivettem egy Picasso-albumot a megyei könyvtárból, és lapozgatásaim végállomása rendszerint ez a kép volt. Picasso abszintivő nője. Picasso-é is, meg egy kicsit az enyém is. Mindjárt megmagyarázom.
Abszintot először 16 évesen ittam, egy Kálvin térhez közeli kocsmában, amelynek tulajdonosai hollandok voltak. Nem voltam én akkor nagyivó, de a barátom, aki bevezetett az abszint világába, igenis az volt. Délelőtt tíz órakor vitt el engem a holland kocsmába, abszintozni. Én meg úgy gondoltam: egyszer élünk, mindent ki kell próbálni. És kipróbáltuk. Az abszintba dobtam a kockacukrot, megvártam, míg átitatódik az alkohollal, kivettem a kiskanalamra, és meggyújtottam az öngyújtómmal. Hosszú percekig égett zöld, kék és piros lánggal, én pedig elbűvölve néztem, boldog voltam, az újdonság örömével hatott fiatal elmémre.Miután elégett az összes alkohol, barátom figyelmeztetett: ne dobjam vissza, várjak egy fél percet, amíg kihűl a cukor, és egyem meg. Mindent úgy tettem, ahogy mondta, és nem csalódtam: az abszinttal égetett cukornak negró íze volt. Ahogy elmorzsolgattam a számban a kockacukrot, eszembe jutott nagymamám, akinek a retiküljében mindig ott lapult egy-két negro - erre szinte kínosan ügyelt, én pedig mindig, akárhányszor együtt autóztam vele, megkértem, hogy adjon egyet.De sajnos a varázs megszűnt, és nem maradt más, mint meginni a megivandót. Nem volt különösebben rossz íze, de elmaradt a várt csoda: nem volt sem színes láng, sem pedig íz, ami a gyerekkort idézi. Egyszerű ital volt. Alkohol.
Ilyesféle lehet az élet is. Az abszintivó nő túl van a lángon, túl van a cukron, nincs már más a számára, mint felhajtani az italt, és rendelni egy másikat. Megfáradtság, megöregedettség, elgyötörtség van írva az abszintivó nő arcára, göcsörtös ujjai öreggé varázsolják. És - bár már a fényeket is csak elmosódva látja, már az asztal is hömpölyög, már a szellő is belekap a karjába - rendel még egy abszintot - csak a cukorért.
