A hatodik kerület tömbházain feszülő, őszvégi naplementétől rozsdavörös utcatáblákat néha leköpik.
A huszonegyedik század elején egy fiú – Kehes Péter, végzetesen romantikus alkat – szerelembe fulladt egy lánnyal. A lány úgynevezett kendermuci volt, vagyis felszínes, öltözködésben a legújabb divatot követő lány, aki a problémáit női magazinokból oldja meg, és olykor szívesen él a marihuána által nyújtott örömökkel. Az ilyen nőkkel alapvetően nem olyan nehéz harmonikus kapcsolatot létrehozni, a teendő csupán az, hogy hamarabb kell kiolvasni az aktuális magazinokat mint ők, ami – tekintve a kendermucik átlagos iskolázottságát – nem túlzottan nehéz. De Kehes Péter, végzetesen romantikus alkat, máshogy próbálkozott. Szerette volna megváltani a saját kendermuciját. Úgy döntött tehát, hogy elviszi a magyar klasszikusok közé számított Marica grófnő című operett egyik előadására. Ennél nagyobb hibát talán el sem követhetett volna.
Az előadás borzalmas volt. A színészek beszélő díszletnek hatottak, színészi átélésről, akár szerepformálásról beszélni sem lehetett, a karmester képtelen volt egy ritmusba hozni a zenekart, a dalok fülsértően hamisak voltak. Mind közül a “Ringó vállú csengeri violám, kisangyalom…” kezdetű nóta volt a legrosszabb, a pösze főszereplő botrányos előadásában. A közönség fuldoklott a borzalomtól, legalábbis Kehes Péter úgy élte meg, egészen addig, amíg a jobbján ülő lány felé nem fordult. Elsőre semmi különöset nem vett észre, a lány beharapott ajkakkal, és könnytől nedves szemekkel, vacogva ült, térdét az előtte lévő széksornak támasztva. Egy-egy magasabb, körülbelül másfél hanggal alulintonált kitartott hangnál megrándult a teste, ugyanúgy, ahogy a teremben ülő több, mint ötszáz nézőnek is.
Kehes Péter egy kicsit félve hallgatta az előadást. Megpróbálta megszerettetni a lánnyal a művészetet, erre pechjére éppen olyan előadást sikerült kiválasztania, amit még a legnagyobb jóindulattal sem lehet művészetnek nevezni. Fejében gondolatok ezrei cikáztak; mit mondjon a lánynak? hogyan tartsa maga mellett a következő találkozásukig? hova vigye el legközelebb, ha már egy operettre sem viheti el teljes bizonyossággal? A fejében zúgó hangokat az előadás végén felhangzó vastaps – magyar hagyomány – szakította félve. Miután nagy tolakodás közepette sikerült megszerezniük a kabátjukat, és már a belvárosi utcán sétáltak kézen fogva, Kehes Péter meggondolatlanul a darabról kérdezte a leányt.
- Hogy tetszett?
- Péter… Én… én…
- Igen?
- Én nagyon köszönöm neked ezt a felejthetetlen élményt. Eddig is gondolkodtam már rajta, de mostmár egyre biztosabb vagyok abban, hogy nekem színésznőnek kell mennem.
Péter meghökkent.
- Jelentkezel a Színműre?
- Az mi?
- Hát… A Színművészeti Egyetem.
- Egyetem? Nem… Nem szeretem az iskolákat. Viszont nem tudod véletlenül hogyan lehet belekerülni a Barátok köztbe?
Óráknak tűnő percekkel később, amikor már a hatodik kerület elhagyatott utcáin csavargott, orrát lógatva, kavicsokat rugdalva, egy utcasarokhoz érve, mintha isteni sugallatra: felemelte a fejét. Az Aradi és a Csengery utca sarkán állt. Heves, maró gyűlöletétől összeszűkült a szeme, a szembogara kitágult. Ringó vállú csengeri violám? Mélyen belélegezte a hideg levegőt, és…
A hatodik kerület tömbházain feszülő, őszvégi naplementétől rozsdavörös utcatáblákat néha leköpik.
